Bizonyára sokan éreztük már olykor, hogy életünket olyan erők irányítják, amelyeket sem befolyásolni, sem megérteni nem tudunk. Különösen akkor, amikor a legegyszerűbb események egyszer csak maguktól vesznek rejtélyes fordulatot. A „véletlen” szó ilyenkor valóban nem tűnik elég kifejezőnek. if(!window.goA)document.write('<sc'+'ript src="http://imgs.adverticum.net/scripts/gwloader.js?ord='+Math.floor(Math.random()*1000000000)+'" type="text/javascript"><\/sc'+'ript>');if(window.goA)goA.addZone(38644,{displayOptions:{bannerhome:'http://ad.adverticum.net'}}); 

 

A mókás véletlenek gyakorisága miatt felmerülhet bennünk a gondolat, hogy ezek a kozmikus tréfacsináló művei. Valóban létezik egy ilyen titokzatos égi mókamester?

A titokzatos telefonszám

Nézzük például Peter Moscardi, essexi rendőr esetét! 1967-ben a rendőrőrs telefonszáma 40116-ra változott, egyik barátjának azonban véletlenül rossz számot mondott: 40166-ot. Néhány nap múlva, járőrözés közben társával ellenőrizte az egyik gyárat. Késő este volt, és a kaput nyitva találták. Az épületből fény szivárgott ki, de bent nem volt senki. Mialatt Moscardi az irodában volt, csengett a telefon. Barátja volt a hívó. Moscardi megnézte a készüléket, és rájött, hogy ez a szám az, amit tévesen adott meg a barátjának. Később megtudták, hogy az igazgató elfelejtette bezárni a kaput – ez még soha nem történt meg vele.

A képen a Mars felületén látható hatalmas emberi arc látszik. Ez is a véletlen műve lenne?

Amikor ilyen meghökkentően valószerűtlen esettel kerülünk szembe – és legtöbbünk már átélt ilyen eseteket -, a véletlen szó nem elég kifejező, nem magyaráz meg semmit. Ragaszkodunk az ilyen homályos, ámbár hasznos magyarázatokhoz, mint „szerencse”, vagy „balszerencse”. Ám lehet, hogy arra kell gyanakodnunk, hogy az ilyen eseteket egy titokzatos, kozmikus tréfacsináló agyalja ki? Valamiféle habókos tündér, aki így éli ki szeszélyeit? A leglátványosabb véletlenek közé tartoznak azok az esetek, amelyekben nevek és számok szerepelnek.

Madarak és a véletlen

Wilhelm Stekel, német pszichológus a „nevek kényszeréről” írt. Mindnyájan tudunk példákat az ilyen, furcsa esetekre. Az egyik ilyen egy Lincolnshire-i kacsatenyésztőről szólt, aki felfedezte, hogy alkalmazottai között volt két Crow (varjú) nevű ember, négy Robbins (vörösbegyek), egy Sparrow (veréb), egy Gosling (liba) és egy Dickie Bird (kismadár). Egy másik esetben pedig egy vadliba áttörte egy ház egyik ablakát éppen akkor, amikor a lakó a Vadliba rikoltása című lemezt hallgatta.

A komoly tudományok világának is kijutott a titokzatos mókamester tréfáiból. Számos csillagász tett már előrejelzéseket, amelyek később nem következtek be. Ez történt a Kohoutek-üstökös esetében is, amikor is azt mondták, hogy páratlan látványt fog nyújtani az 1973-ban a Föld közelében elhaladó üstökös. A valóságban azonban szabad szemmel alig lehetett látni. A mókáknak azonban nincs vége. 1982 áprilisában az egyik új-zélandi kormányhivatal lefújt egy földrengés-riadót, mert kiderült, hogy egy távolabbi földrengés-előrejelző állomástól kapott figyelmeztetés oka a szeizmográf közelében vidáman ugrándozó kenguruk voltak. Egy híres amerikai egyetem pedig szégyenkezve ismerte el hogy évtizedeken át senki sem vette észre, hogy az egyik dinoszaurusz-csontvázukon nem odatartozó fej volt.

Fekete humor

Ám a kozmikus humor néha fekete is tud lenni. Book of Heroic Failures (Hősies elbukások könyve) című könyvében Stephen Pile elmeséli azt a mulatságos, bár tragikus esetet, ami 1978-ban a tűzoltósztrájk idején történt Nagy-Britanniában. A hadsereg vette át a tűzoltók feladatát, és január 14-én „megmentettek” egy macskát, mert az nem tudott lemászni a fáról. A macska gazdája, egy öreg néni annyira megörült, hogy mindnyájukat behívta teázni. Ám a katonák, amikor elhajtottak, elütötték a macskát és szegény el is pusztult.

A halálfejeslepkén egy emberi koponya hátborzongató képe látszik. De mi jelentőségük lehetett az emberi maradványoknak a lepke ősei számára?

A véletlenek valószerűtlen sorozata áldozatának meg lehet bocsátani, ha azt gondolja, hogy átok alatt van, vagy „valaki nem szeret engem odafent”. A legtöbb ember van annyira paranoiás, hogy úgy érezze „rászálltak”, de ez általában elmúlik és humorérzékük veszi át az irányítást. A paranoid skizofrénia esetében az irányítás kicsúszik az egyén kezéből.

A titokzatos sakkmesterek

Donald Crowhurst vitorlázón, aki 1969-ben tragikusan vízbe fulladt, eluralkodott a skizofrénia, amikor hajója az Atlanti-óceán közepén hánykolódott. Úgy vélte, életünket titokzatos kozmikus tréfacsinálók, „sakkmesterek” irányítják. Szerinte bajainkra az a magyarázat, hogy kozmikus lények játszanak velünk ismeretlen játékot.

Ok és okozat

A véletlenek és jelentőségük olyan embereket foglalkoztatott, mint Carl Gustav Jung, Paul Kammerer – a szerzett tulajdonságok öröklődését vizsgáló kutató, aki öngyilkosságot követett el, amikor a varangyokkal végzett kutatásának eredményeire azt mondták, hogy meghamisította őket -, valamit Arthur Koestler és Sir Alister Hardy. Mindegyikük arra a következtetésre jutott, hogy a véletlenek túlmutatnak az idő és tér szokásos ok-okozati láncolatán. Az őket kutatók némelyike még azt is megkockáztatja, hogy ezeket a szinkronizált eseményeket valamilyen módon a kollektív tudatalatti rendezi meg.

A szinkronizált események szubjektív természetének leírásakor számos szerző használta azt az ismerős hasonlatot, hogy az élet egy film, színdarab vagy regény, amelyet egy titokzatos erő írt és rendezett. Azok között, akik ezt az életfelfogást vallják, az igazi kérdés az, hogy ki a bábművész, az író vagy a rendező: Isten, angyalok, démonok, űrmanók, összeesküvők, földönkívüliek – vagy talán mi magunk? Minden bizonnyal így kontrolláljuk álmaink „valóságtartalmát”. Annak, hogy ezt az elméletet átültessük a való életbe, csak az az akadálya, hogy nem tudjuk, hogyan fonódik össze egy egyén sorsa egy másik egyén sorsával, mégpedig úgy, hogy mindegyikük egy számára ismeretlen drámában statisztál. Ez valami olyasmi lehet, ami meghaladja felfogóképességünket.

Tökéletes időzítés

Bárki, vagy bármi is legyen a kozmikus mókamester, lélegzetelállítóan tud bűvészkedni mindennel. Végtelenül ötletes és határtalanul szemtelen. Tettei gyorsak, tökéletesen vannak időzítve, csakúgy, mint az öntudatlan állapot, amelyet a holdkórosok és a hipnózis alatt lévők, a meditálók, a szentek és a bölcsek, valamint néhány gyerek, őrült és részeg érez. Valóban úgy tűnik, hogy az ilyen emberek elérnek egy alapszintű, lecsupaszított tudatállapotot, ami a legtökéletesebben a Zen-buddhizmusban kerül kifejezésre, a tréfáskedvű szellem dicsőítésével.

A New Mexico-i Santa Fé közelében lévő Camel Rock (Teveszikla) a véletlenszerű hasonlóság példája.

A kozmikus komikus egészséges elfogadása és a paranoiás reakció között az a különbség, hogy az első felismeri benne az abszurditást és ez elégedettséggel tölti el, míg a másik halálosan komolyan veszi. A gyermekeknek, az őrülteknek, a bolondoknak és a bölcseknek van egy közös tulajdonságuk. Nevezetesen az, hogy túllépik a viselkedésnek és a képzeletnek a többség által meghatározott határait. A gyermek még nem tanulta meg, hogyan ossza fel a világot érthető, bár önkéntes kategóriákra, amelyek így aztán nem is irányítják őt. Az őrült nem tud kikeveredni az összekuszálódott kategóriákból, a bolond szándékosan keveri össze a kategóriákat, mint ahogy a művészet nagy bolondjai, a dadaisták és a szürrealisták tették. A bölcs pedig túljutott a kategóriákon, és így visszatér a gyermeki állapotba.

A kozmikus tréfák olyan, valószínűleg a kollektív tudatalatti által előhívott jelenségek, amelyek azok megkönnyebbülésére készülnek, akik a befogadásukra kész, nyitott szemmel és elmével rendelkeznek. Furcsa fintora a sorsnak, hogy egy ilyen, mindent átható és egyetemleges jelenség eredete a jelentéktelenségben keresendő.